Amit Csehországban a Sadleci osszárium, Olaszországban pedig a Santa Maria della Concezione, azt Lengyelországban a czermnai Szent Bertalan templom – közismertebb nevén a koponyakápolna – képvisel… vagyis egy olyan nagyszabású memento moriról beszléhetünk, amely valószínűleg minden egyes látogatóját velőtrázó borzalommal telíti el.

A kápolnát magát a helyi egyházközösség papja, egy bizonyos Wacław Tomaszek építette 1776-ban, és két barátja – név szerint J. Schmidt és J. Langer, sírásó – segítségével mintegy tizennyolc éven keresztül gyűjtögette és tisztogatta az itt talált emberi csontokat, hogy végül létrehozhassa belőle, ezt a lenyűgöző épületet, mely egyszerre tölt be funerális és szakrális szerepet. A kis barokk kápolna falát ugyanis csaknem háromezer koponya borítja, míg a pincében további huszonegyezer található! Ezeknek a csontoknak a zöme egyébként nagyrészt olyan emberek maradványai, akik vagy a Harmincéves háború (1618-1648), vagy a Sziléziai háborúk (1740-1763) idején lelték halálukat – leszámítva persze azokat az embereket, akik részt vettek az építkezésben; az Ő koponyájukat ugyanis tiszteletből az oltáron helyezték el, 1804-ben. Mögöttük egy feszület látható; a csontfal két oldalán pedig egy-egy fülke, bennük egy-egy faragot angyallal, melyek közül az egyik egy latin feliratot tart a kezében, ami magyarra lefordítva annyit tesz, hogy „Feltámadás a Halálból”.

A kápolnát elhagyva körbesétálhatjuk még a helyi temetőt is, habár leszámítva egy-két régebbi sírkövet, semmiben sem különbözik a legtöbb magyar falusi temetőtől. Czermna egyébként Alsó-Szilézia déli részén, a cseh határhoz egész közel fekszik, vagyis Magyarországról sem elérhetetlen távolságra.

Nagycenk egy nyugat-dunántúli nagyközség, mely leginkább arról híres, hogy itt volt a Széchenyi családnak a fészke. Annak rendje és módja szerint építettek itt kastélyt, templomot, s a helyi temetőben kialakították saját, „külön bejáratú” családi sírboltjukat is, amely mára már történelmi zarándokhellyé vált – nem mellesleg pedig védettséget is élvez! De nem szaladok annyira előre; mielőtt rátérnék a mauzóleumra, érdemes pár szót szólni magáról a temetőről.

A nagycenki új temetőt 1778-ban szentelték fel. Érdekes módon fennmaradt első halottjának neve, aki egy bizonyos kisfiú, Bene István volt. Mai területét és elhelyezkedését 1901-ben alakította ki a Széchényi família és a község elöljárósága. A temető az 1950-es évek közepéig a nemzetség tulajdonát képezte, majd átkerült a magyar államhoz. 1995-től a katolikus egyház a tulajdonos. Egy kellemes és csöndes temetőséta alkalmával megcsodálhatjuk a művészetileg is értékes klasszicista és neogótikus sírköveket – amelyek közül nem egy kő, olyan személyiségé, akik magas tisztségeket töltöttek be a Széchenyiek uradalmán, illetve a falu életében. Úgymint például Tolnay Antal plébános és Lunkányi János uradalmi igazgató, no meg a Széchenyi család egyéb tagjai.

Érdekes módon már a megnyitáskor, 1778-ban felépítettek egy temetőkápolnát. Ezt 1806-ban gróf Széchenyi Ferenc fejlesztette tovább, és alakított ki ugyanitt családi sírboltot. A munkálatok 1819-ig tartottak, a híres soproni építész Ringer József tervei szerint – a temetőkápolnához klasszicista stílusú előcsarnokot építettek, valamint az ovális alakú kriptát megtoldották egy kereszt alaprajzú térrel. A kripta és a szentély azonban már 1810-ben elkészülhetett, ugyanis ebben az évben a győri püspök áldásban részesítette az épület ezen részeit. Később a pápa búcsúhellyé nyilvánította. Ennek költségeit Széchenyi Ferenc 3000 forinttal támogatta, a kripta fenntartására pedig alapítványt hozott létre, mely 1925-ig fedezte a kiadásokat. A mauzóleumba utoljára 1977-ben temetkeztek, ám a fenti kápolna máig ravatalozóként funkcionál.

Maga a kápolna klasszicista stílusú – bejárata dór oszlopok közt vezet; az oltárképen a Feltámadt Krisztus látható; az oltár mellett aranyozott faragások és gyertyatartók, a bejárati kapu feletti karzaton klasszicista orgona található; a mennyezetet freskó díszíti. A kriptába vezető lejárat az oltártól jobbra nyílik. Itt – vagyis a kriptában – a Széchenyi család 102 tagja nyugszik; többek között gróf Széchenyi Ferenc és neje Festetich Júlianna, gróf Széchenyi István és neje Seilern Crescence, gróf Széchenyi Lajos és Pál… (csak, hogy a fontosabb neveket említsem). Széchenyi Pál, kalocsai érsek mumifikálódott holtteste üvegezett tölgyfa koporsóban fekszik. Vele szemben Széchenyi István koponyadarabja látható egy vasládában. A temetőt elhagyva, befejezésül érdemes még megtekinteni azoknak a lengyel menekülteknek a sírjait, akik a II. világháborúban, a magyarországi harcok során estek el.

Én magam ugyan már nagyon régen jártam a nagycenki temetőben – egészen kicsiként –, mégis élénken emlékszem nagyon sok részletére. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a mauzóleum, illetve maga a temető maradandó élményt nyújt azoknak, akik meglátogatják – a nem tafofilokat is beleértve.

Köln igazi európai nagyváros, számos történelmi és művészeti látnivalóval – gondoljunk csak a világhírű dómjára vagy más egyéb gótikus csodájára, amelyeket még listába foglalni is nehéz. Az egyik ilyen „csoda” azonban nem csak gyönyörű építészeti megoldásaival, hanem a belső tartalmával is lenyűgözi – vagy inkább elborzasztja – a látogatóját. Ez a hely pedig nem más, mint a kölni Szent Orsolya bazilika, illetve annak osszáriuma, az ún. arany szoba.

Ennek a helyiségnek a falait ugyanis körös körül csontok és koponyák szabályosan – hol vonalakba, köralakba, hol meg latin feliratokba – elrendezett tömege borítja. A legenda úgy tartja, hogy az itt található csontok, annak a mintegy 11 000 hajadonnak a maradványai, akiket állítólag a hunok mészároltak le a Catalaunumi csata idején; valamint a szóbeszéd úgy tartja, hogy valahol itt található a középkori német nyelvterületeken igen népszerű szent, Szent Orsolya ereklyéi is – az, akiről egyébként az épület a nevét is kapta. Habár az eredeti történet mindössze 11 hajadonról mesél, mégis amikor 1155-ben, egy hatalmas tömegsírban megtalálták a mai is látható csonthalmot, a legenda megváltozott, s a szám 11-ről 11 000-re ugrott; ez azonban korántsem pontos mennyiségi adat, sokkal inkább csak határértékként szolgál.

Érdemes még megemlíteni a szobában található, gótikus ereklyetartókban elhelyezett koponyagyűjteményt, és a német ötvösművészetet dicsérő hermákat is. Ha tehetjük, semmiképp’ ne hagyjuk ki!

Hamarosan itt a mindenszentek ünnepe, aztán pedig a halottak napja: ilyenkor a legtöbb ember emlékezik, gyászol, gyertyát gyújt és virágot visz szeretteinek sírjához. Érdemes azonban jobban megismerkedni a kegyeleti-, valamint temetkezési szokások mibenlétével és ezek hagyományaival is, s erre talán nincs megfelelőbb hely, mint a Kegyeleti Múzeum.

A múzeumot 1991-ben a Budapesti Temetkezési Intézet Zrt. hozta létre, azzal a határozott céllal, hogy a még fellelhető kegyeleti relikviákat összegyűjtse és bemutassa. Hamarosan fel is halmozódott annyi tárgyi emlék, hogy azt 1991. április 24-én bemutassák. Akkoriban a kiállítás még – tematikáját tekintve – nem volt egységes, ám mégis megalapozta egy szakgyűjtemény létrehozását. Egy évre rá – egy nagyszabású épületrekonstrukció után – a múzeum két nagyobb terembe költözött, majd egy harmadikkal bővült, aminek eredményeként a közel másféléves gyűjtőmunka gazdag anyagát rendezték és kiállították. 1993. május 19-én az Intézet hivatalos állami engedélyt kapott a múzeum működtetésére. Nemsokára azonban – egy, az egész Kárpát-medencét felölelő anyaggyűjtés után – szükségessé vált a múzeum további fejlesztése, valamint tematikus átrendezése, mely munkálatok 1998 áprilisában fejeződtek be, újabb két helyiséggel növelve a kiállító területet. Így tehát jelenleg a Kegyeleti Múzeum öt kiállítóteremmel plusz egy dokumentációs teremmel rendelkezik.

Az első a Néprajzi terem: itt kapott helyet a Kárpát-medence népművészeti anyaga. A vidéki szokásokban ugyanis az elmúlás az élet folyamatába illeszkedő nap volt, amely a külsőségekben ugyanúgy megjelent, mint az érzelmek és a hiedelmek világában. Több régió gyászkellékeit is megtalálhatja itt az érdeklődő, úgymint például a somogyi (csökölyi fehérgyász), bakonyi (nyárádi hideglepedők), csitári, széki, tápiósági, nyírségi területekét; illetve a matyók, svábok, palócok és csángók népviseleteit is.

A második a Szertartáskocsik és történelmi fényképek terme: a városi polgár zárt életének nem felelt meg a falusi gyász nyitottsága. Családi körben a gyász kifejezésének szigorú szokásoknak megfelelően kellett lezajlania. Ezt a fegyelmet részben feloldotta a gyász pompája, amelynek elterjedése megteremtette a városi polgárság kegyeleti kultúráját. Ebben a helyiségben kerültek elhelyezésre a gyászhuszár egyenruhák, díszes lószerszámok, kandeláberek, több „Szent Mihály lova” és végül halottaskocsik – üveges és oszlopos, valamint egy nagybörzsönyi bányász-szertartás kocsi is. A terem falát pedig a XX. századi nagy budapesti temetések fényképanyaga tölti meg.

A harmadik a Szertartás terem: itt főként a gyászszertartásokon használt egyházi öltözékeket, gyászruhákat, szertartás-, ima- és énekkönyveket, mécstartókat, feszületeket, szobrokat, halotti maszkokat (pl.: Kossuth Lajos maszkja), szemfedőket láthatunk. Két igazi ritkasága a teremnek a kolostorkoszorú és egy 1830-ból származó, az esztergomi Primátus diák által kézzel írott német nyelvű szertartáskönyv, amely az Észak- és Közép-Európában használatos imákat és zsolozsmákat tartalmazza.

A negyedik, egy szinttel lejjebb lévő terem az Út vége terem nevet kapta: ide kerültek a temetkezés jellegzetes tárgyi emlékei. Így például koporsók (szegvári fűzfakoporsó), szarkofágok, urnák, fejfák és kopjafák. Külön érdekessége a teremnek, a II. József terveztette alul nyitott ún. pestiskoporsó.

Az ötödik az Időszakos kiállítások terme, ahol nemrég mutatták be a mexikói-halottkultusz kiállítást, „csonti” figurákkal, áldozati oltárral, kegytárgyakkal és a mexikóiak bizarr jókedvével.

Kegyeleti Múzeum
1086 Bp., Fiumei út 16. – Kerepesi temető
Telefon: 06-1-323-5132
Nyitva tartás:
Hétfőtől – Csütörtökig : 10.00 -15.00
Pénteken: 10.00 – 13.00

Az amerikai Kansas államban található egy kisváros, bizonyos Stull, amelyet annak temetője tett világhírűvé, megmagyarázhatatlan városi legendái, paranormális jelenségei, illetve állítólagos sátánista tevékenységei okán. Ezeknek a rémhíreknek köszönhetően el is terjedt a szóbeszéd, hogy a Stull temető nem más, mint az egyik a Pokol hét kapuja közül. Nézzünk egy kicsit jobban utána a történetnek.

Magát a települést a XIX. század második felében alapították – főként német telepesek – és egy helyi postamesterről, Silvester Stullról nevezték el 1899-ben. Ezt követően, nemsokára a közeli Emmanuel Hillen meg is nyitották a helyi temetőt, benne pedig 1913-ban felépítettek – méghozzá állítólag a Pokol egyik lejárata fölött – egy egyszerű kis templomot, amely sajnos ma már romokban hever – mégis ez az épület adja a helyi legendák alapjait. A történetek szerint ugyanis itt, a sírkertben jelent meg először a sátán, a maga teljes valójában – egy éven belül két alkalommal is, a tavaszi napéjegyenlőség és Halloween idején. Emellett furcsa láthatatlan elkövetőktől származó támadásokról és még furcsább kopogó zajokról mesélt több szemtanú is. Később pedig, ahogy egyre nagyobb visszhangot kaptak az események, annál többen lettek kíváncsiak a temetőre, olyannyira hogy 1978. március 20-a óta szinte minden fontosabb okkult napon emberek százai virrasztanak a temetőben – rendőri felügyelet mellett – várva a sátán felbukkanását. Az őrület elszabadult, innentől kezdve ugyanis egyre több rémtörténet kapott szárnyra, s mind több sátánimádó jelent meg a településen, egyre inkább feszélyezve a kisváros légkörét.

Egy későbbi, elég bizarr legenda szerint például, az ördög nemcsak hogy megjelent, de gyereket is nemezett, azonban a „deformált” csecsemő egy pár napon belül meghalt. Maradványait állítólag itt, a Stull kertben temették el. Többen állították, azt is, hogy sikerült ennek a gyereknek a szellemét lefényképezni. Egy másik későbbi történet szerint viszont a sátán egy itt eltemetett boszorkányt látogat meg, a már említett napokon – furcsamód egyébként tényleg található egy „Wittich” feliratú rejtélyes sírkő a templom közelében – valószínűleg ez a kő adja a szóbeszéd magvát. E mellett pedig egyesek össze is kötik a két történetet, miszerint a sátán gyermekét ez a bizonyos boszorkány szülte.

Az elmúlt negyven év során többen is vállalkoztak a rejtélyes események és a történetek mögött húzódó valóság kiderítésére, ám a kutatások során több kérdés merült fel, mint amennyire választ kaptak. Egy hasonló megmagyarázhatatlan rejtély a templom pusztulása is: 2002. március 29-én, nagypéntek napján egész egyszerűen összeomlott. Próbálták ugyan a sátánisták nyakába varrni az esetet, illetve azzal magyarázni, hogy az öregség okozta a pusztulást, ám megnyugtató válasz ebben a kérdésben sem született.

Ellenben tény, hogy ez és az ehhez hasonló apró titkok tartják életben a Stull-legendáriumot, valamint ezek alapján vált a temető mára már a világ egyik legfélelmetesebb és legrejtélyesebb helyévé, egyes szubkultúrák számára pedig igazi zarándokhellyé. Olyannyira kísérteties, hogy a filmkészítők is egyre több lehetőséget látnak benne: a 2013-as Nothing left to fear (Nincs mitől félned) című horrorfilmet például a sírkerthez kapcsoló legendák és események ihlették.

AMBROSE BIERCE – NYÁRÉJI TÖRTÉNET

A temetéssel nem lehetett Henry Armstrongra rábizonyítani, hogy meg is halt. Nyakas ember volt világéletében. De mikor már eltemették, hinnie kellett a tapasztalatnak. A szokatlan testhelyzet, ahogy ott feküdt hanyatt, hasára kulcsolt kézzel (szalaggal is összekötötték neki, és hiába tépte el most, a lényegen mit sem változtatott), a korlátozottság határozott érzete, a koromsötétség, a süket csönd – ekkora bizonyítékhalmazt nemigen kezdhetett ki holmi légből kapott ellenérvekkel. Meg kellett nyugodnia.
   De nem a halálban. Azt nem. Csak annyit fogadott el, hogy nagybeteg. És a súlyos nyavalyával járó levertség akadályozza, hogy furcsa sorsát tüzetesebben megvizsgálja. Nem volt bölcselő, soha nem is állította. Egyszerű ember volt, és jelenleg, sajnos, betegesen fásult. A legegykedvűbb éppen az a szerve volt, amelyikkel félni szokott. E pillanatban oly közömbösen nézett a jövő elébe, hogy el is aludt. Mint aki megboldogult.
   Csakhogy odafenn még furcsább dolgok történtek. A sötét nyáréjen távoli villámfények derengtek át, és a nyugati láthatáron csüngő felhőket gyújtogatva vihart jeleztek. A hangtalan lobbanások egy-egy pillanatra kísértetiesen bevilágították a temető fejfáit, sírköveit – mintha még táncra is perdítették volna. Ilyen éjszakán minden jótét lélek messzi elkerüli a temetőt, s így az a három ember, aki Henry Armstrong sírját forgatta fel, zavartalanul munkálkodhatott.
   Ketten a közeli seborvosló iskola diákjai voltak, a harmadik egy óriási néger, Jess nevezetű. Jess hosszú évek óta mindenesi teendőket végzett a temető körül, s azzal büszkélkedett, hogy régi cimborája az itt lakó kísérteteknek. Nyáréji munkálkodása azonban arra vallott, hogy baráti köre valójában jóval kevesebb lelket számlál, mint amennyi a temetőlajstromban szerepel.
   A kőkerítésen kívül, de még a temetőtelekhez tartozó földön, jó távol az országúttól, ló és kocsi várakozott.
   Az ásás nem volt nehéz. A néhány órával előbb behantolt sírban könnyen járt az ásó. Bajosabbnak látszott a bádogládát kiemelni a koporsóból, de nem a borravaló reményében munkálkodó Jessnek. A koporsófedél leemelése után gondoson lecsavarozta a bádogtetőt, s félreállította, miáltal a halott fehér inge és fekete nadrágja még koromsötétségben is jól láthatóvá vált. De mintha a levegő gyúlt volna ki ebben a pillanatban, ropogó villám rázta meg a környéket, és Henry Armstrong fásultan felült. A seborvosló diákok rémülten kiáltozva menekültek, amerre láttak. A világ minden pénzével nem lehetett volna őket a tett helyére visszacsalogatni. Jesst azonban keményebb fából faragták.
   A két diák reggel a seborvosló iskolában találkozott. Holtsápadtak voltak még most is a rémülettől, s a vérük vadul zakatolt.
   – Te láttad?
   – De mennyire! Most mi lesz?
   Ahogy megkerülték a nagy épületet, hátul, a boncház ajtajához közel, ott látták a kocsit. A ló póznához kikötve abrakolt. A két diák szinte félálomban lépte át a boncház küszöbét. Benn, egy félhomályos sarokban, a pad végében ott ült a Jess néger. Amint fölállt, a szája fülétől füléig húzódott.
   – A pénzemért jöttem – vigyorgott rájuk.
   A hosszú asztalon Henry Armstrong teteme feküdt kinyújtózva, a fején véres-agyagos ásónyom.

– Bartos Tibor fordítása –

Eredeti cím: One Summer Night

Miért is olyan hátborzongatóak este a temetők? Egész biztosan mindenki tudja a választ, én azonban most megpróbálok rövid, de átfogó magyarázatot adni rá.

Nos, sok helyütt lehet olvasni, hogy az éjszakától, sötéttől való – főképp gyermekkori, de néha a felnőttkorba is átnyúló – félelem biológiai eredetű, nagyon ősi félelem, mely évezredek folyamán alakult ki, amikor még őseink ki voltak szolgáltatva az éjszakai támadásoknak és saját tájékozódó képességük elvesztésének, illetve úgy összességében az ismeretlennek. Ilyenkor nehezebb kivenni a tárgyak körvonalait, az emberek arcait – nem tudjuk barátot látunk-e vagy ellenséget. Nem csoda hát, hogy sokan a saját fantáziájukkal egészítik ki a „homályba vesző” részleteket. Végül is ki gondolná elsőre egy éjszakai erdőben bóklászó emberről, hogy szimplán csak egy álmatlanságban szenvedő fickó, aki szeret erdőkben sétálni? Mennyivel hihetőbb akkor és ott, a baltás gyilkosos vagy gonosz lidérces megoldás – hát, de nem? :) A kérdéskör másik oldala a temetők. Itt ugyan szerintem nem beszélhetünk kimondott félelemről, inkább a hozzájuk köthető képzetek (halottak, halál, szellemvilág) adják annak a borongós, szomorú érzés magvát, amely egyesek számára taszító, vagy legalábbis kerülendő, míg másoknak vonzó. Ezek az érzések viszonylag újabb keletű, társadalmi-vallási eredetre vezethetőek vissza a tudósok szerint. E két tényezőt – sötétséget és temetőt – összekapcsolva azonban kétség kívül olyan félelmetes közeget kapunk, ami ízig-vérig elborzasztja az embert, s a legtöbben már-már tabuként gondolnak rá; annak ellenére, hogy a legtöbbeknek mégis van valamiféle „éjszakai temetős” emléke. Nem is csoda, hiszen a XX-XXI. században történt popkulturális változások során gyakorlatilag ez a fajta temetőlátogatás vált a fiatalság nagy „bátorságpróbájává”. Nekem viszont meglehetősen kétes érzésim vannak az ilyesfajta látogatásokkal kapcsolatban – meg is mondom miért.

Egyrészt az utóbbi időben én is rászoktam az éjszakai sétákra, s ilyenkor velem is előfordul, hogy betérek a közeli temetőbe és ott eltöltök valamicske időt, mielőtt hazaindulnék. Így egyedül nagyon kellemesek ezek a séták, ám a temetőben már jóval félelmetesebb a dolog – mondjon bárki bármit ez így van, de aki mást mond, az véleményem szerint csupán bátornak akarja feltüntetni magát. Nincs is benne semmi szégyellni való, hiszen mint ahogy fentebb kifejtettem, ez a fajta félelem – vagy legalábbis a hajlam rá – mind biológiailag, mind kulturálisan bennünk van. Később azonban, mivel nem történik semmi ijesztő, semmi paranormális, ez a félelem csak-csak elmúlik – no persze személytől függően – és onnantól fogva egyfajta (nem tudok rá jobb kifejezést) misztikus nyugalom árasztja el az embert, ami bizony elég okot jelenthet ahhoz, hogy valaki újra és újra felkeressen egy temetőt éjszaka. Másrészt viszont mélységesen elítélem azt, amikor velem egykorú fiatalok – részegek, ill. divat gótok – ellepik a sírkerteket és ott zajongnak, szemetelnek, netalántán rongálnak is; csak azért, hogy később elmondhassák magukról milyen „bátrak, menők” – mellesleg nem is értem, csoportosan barangolva miképp’ lehet mindez félelmetes? A temető nyugalmat áraszt, cserébe csendet követel – akár egy templom –, akik ezt nem tudják teljesíteni, azok ne menjenek ilyen helyekre – se éjjel, se nappal!

Visszatérve viszont, mikor azt mondtam, nincs „semmi paranormális”, akkor – félreértés ne essék – nem azt állítottam, hogy a sírkertekben nem is lehet nyoma paranormális jelenségeknek, csupán én még sohase észleltem semmi ilyesmit – mondom ezt úgy, hogy egyébként hiszek a szellemvilágban. Azaz ez így nem teljesen igaz. Pár napja például, mivel kellemes, tiszta októberi éjszaka volt – és mivel egyre kevésbé lesz ilyen szép idő, ahogy közeledik tél –, fogtam magam és kimentem sétálni, ismét útba ejtve a temetőt, azzal a határozott céllal, hogy most készítek néhány képet is. Amikor aztán másnap felraktam a gépemre és jobban megnéztem őket, némelyiken furcsa gömbök voltak láthatóak, amiket nem tudtam mire vélni. Egy kis kutatás után azonban ráakadtam bizonyos angyal- vagy szellemgömb nevű jelenségre, amely eléggé jól ráillik az általam is lefényképezett valamire. Hogy pontosan mit is gondoljak erről, még nem tudom – eléggé gyanúsnak tűnik az egész –, mindenesetre azt nem tartom kizártnak, hogy ha tényleg létezik is valamiféle energiakivetülés, akkor az miért ne gömb – vagyis a legtökéletesebb – formában sűrűsödne össze, mint más egyéb természeti megnyilvánulások. Mindegy is, a lényeg az, hogy csupán ennyi furcsaságot tapasztaltam magányos temetősétáim alkalmával, de ezt sem közvetlenül, hanem közvetetten, fényképezőgép által… leszámítva persze az éjszakai állatok zajait, amelyeket a felajzott képzelet könnyen hihet valami természetfelettinek. Én magam azonban nem hiszem, hogy a szellemek a testük mellet maradnának a halál után, miért tennék?

Összességében senkit sem akarok rá- vagy lebeszélni az esti temetősétákra, aki nagyon szeretne, úgyis elmegy. Mindenesetre, ha rászánjátok magatokat, akkor egyedül tegyétek, vagy pedig olyan barátok társaságában, akik a hely méltóságához illően tudnak viselkedni. Egyébként kíváncsi vagyok mások tapasztalataira, véleményére; úgyhogy ha gondoljátok, nyugodtan írjatok és beszélgessünk róla.

Pár hónapja Pesthidegkúton volt elintézni valóm, és ha már itt jártam, akkor meglátogattam a Véka utcai temetőt – Budapest azon ritka temetőinek az egyikét, melyet már rég lezártak ugyan, de nagy szerencsénkre a mai napig nem számoltak fel. Hajdan az egykor önálló Hidegkút falunak két temetője is volt: az egyik a mai Templom köz mellet, a másik a Véka utcai temető. Előbbit bezúzták és később parkosították – Mosbach Park –, utóbbit egyszerűen csak „elfelejtették”.

Mindenesetre tény, hogy a kert elképesztően lepusztult állapotban van: az idők folyamán széthordtak mindent, a sírköveket megrongálták, sőt valószínűleg több nyughelyet is kifosztottak. Az emberi rongálások mellet pedig a természet sem volt kegyesebb, hiszen az egészet elborítja a gaz és a borostyán, olyannyira hogy egyes sírt szó szerint képtelenség megközelíteni. Nagy szomorúság fogja el az erre járó látogatót, s még inkább lehangolja a környezet kontrasztja, ugyanis az elfeledett temető mellet jómódú, úszómedencés családi házak sorakoznak, s a környékbeliek is úgy tekintenek rá, mint egy sötét foltra, melyet jobb elkerülni, leszámítva egy-két helyi lakost, akik – mint később megtudtam – célul tűzték ki a temető rendbehozatalát. Remélem, sikerrel járnak.

Az utolsó sírkövek feliratai egyébként nagyjából az 1940-es évek végéig datálhatóak, ami arra enged következtetni, hogy a temetőt 1950-ben szüntette meg a város vezetése – „Nagy” Budapest létrehozása után – hetvenöt másik, főleg külvárosi temetővel egyetemben. Az itt eltemettek jelentős többsége egyébként német származású volt, ami nem is csoda, hiszen Hidegkútot német telepesek alapították újra a törökök kiűzése után. Azt hogy magát a kertet pontosan mikor is alakították ki, arról sajnos nem találtam érdemi információt, de annyi biztos, hogy a XIX. század végén készült kataszteri térképeken csupán a Templom köznél lévő temetőt tüntették fel, a mai Véka utcát pedig ekkor még csupán a Höhbach nevű erdős terület határolta. Ezért aztán – véleményem szerint – valamikor a XX. század elején innen különíthettek el egy kis darab földet, az új temetőnek, felváltva a helyhiánnyal küszködő régit. Ez viszont azt jelentené, hogy a Véka utcai temető körülbelül csak fél évszázadig volt aktív használatban.

Azt nem tanácsolom senkinek, hogy csakis a temető kedvéért kiutazzon Pesthidegkútra, de ha valaki arra jár és szereti a régi, elfeledett temetők hangulatát, az szánjon rá némi időt és sétálja körbe egyszer. És ha már ott vagyunk érdemes egy fél órára kitérni és megmászni a közeli Kálvária-hegyet is, mert csodálatos panoráma nyílik az egész vidékre.

Következő utunk Csehországba, egészen pontosan a morvaországi Brno – Brünn – városába vezet, ahol is egy igazi kuriózumnak számító hely található a borzongásokat kedvelő emberek számára. Nagy szerencsénkre Csehország egyébként sincs híjával a hátborzongató helyeknek, illetve rengeteg ritkaságszámba menő középkori temetővel is rendelkezik – melyekről a későbbiekben még lesz szó –, ám úgy gondolom nem merészség kijelenteni, hogy e helyek egyik legnevezetesebbike a brnói Kapucinusok Szent Kereszt temploma.

Mint azt a neve is mutatja, magát a templomot a – Matteo da Bascio által 1520-ban „alapított” – Kapucinus rend szerzetesei építették 1648-58 között barokk stílusban. Az előterében látható ugyan néhány szentet megformáló szobor, ám hírnevét mégsem ezeknek, hanem az épület alatt húzódó XVIII. századbeli zegzugos kriptának köszönheti. Itt ugyanis – immár több mint kétszázötven éve – 153 szerzetes kiszáradt, mumifikálódott teteme feküdt – sajnos ma már alig több mint 40 maradvány látható. Eme látványosság úgy jöhetett létre, hogy a kolostori atyák – saját testük konzerválásának céljából – olyan szellőztető rendszert dolgoztak ki, amelyen keresztül folyamatosan száraz levegő keringett a kriptában, így akadályozva meg a holttestek felbomlását. A barátokon kívül fekszenek itt városi urak, sőt itt található Grimm Móric (1669-1757), a híres cseh építész földi maradványai is.

A kripta leghíresebb – vagy inkább hírhedtebb – halottja azonban nem más, mint báró Trenck Ferenc (1711-1749), akinek tetteit még Jókai is megírta egyik regényében. Érdekesség, hogy a folyton háborúzó, verekedő pandúrezredestől olyannyira tartottak, hogy halála után a „biztonság kedvéért” még külön le is fejezték őt.

Végül 1787-ben lezajlott az utolsó temetés is, miután II. József beszüntette a városfalakon belül történő temetkezéseket. Az utolsó restaurálásokat 1962-ben végezték. A kripta Brno egyik legnagyobb látnivalója, úgyhogy ha valaki netalántán eljutna a városba, akkor ne sajnálja az időt egy gyors látogatásra.

Az angliai Humberside vidékén, World Newtontól nem messze óriási – hét és fél méter magas – sírdombra emlékeztető ősrégi halom található, amelyet Willy Howe-nak hívnak. Valószínűleg az újkőkor vége felé hordták össze, s mind az angolszász, mind a skandináv telepesek temetkezési helyet véltek benne felfedezni, innen származik a neve is, a „howe” szó ugyanis temetkezési dombot jelent.

William of Newburgh XII. századi krónikaíró – aki a környéken született – a következő történetet meséli el: Egyszer késő este egy falubeli férfiú pityókásan igyekezett hazafelé, amikor a Howe felől éneklés és mulatozás zajait hallotta. Odament, s a halom oldalában talált nyitott ajtón belesve ragyogóan kivilágított tágas termet pillantott meg, amelyet lakomázó férfiak és nők zsúfolásig megtöltöttek. Az egyik szolga észrevette, hogy ott áll, s egy kupa bort nyújtott át neki. Emberünk a bort azon nyomban kiöntötte a földre, de a serleget nem adta vissza, hanem elfutott vele. A lakoma résztvevői üldözőbe vették, neki azonban – zsákmányával együtt – sikerült épségben hazaérnie. Mint elbeszélte azért nem merte meginni a bort, mert ha a lakomázók területén ezt teszi, az alvilág urainak a markába kerül.

Az említett serleget utóbb I. Henriknek (1100 – 1135) ajándékozták, aki sógorának, Dávid skót királynak (1124 – 1153) adta tovább. Évekkel később, amikor II. Henrik (1154 – 1189) azt mondta, hogy szeretné megnézni, Skóciai Vilmos (1165 – 1214) visszaküldte Angliába. Hogy aztán mi történt vele, sajnos nem tudni.

Mindenesetre egyes Skandináviából, Angliából és Észak-Németországból származó feljegyzések tanúsága szerint a középkorban több serleget is elloptak a „tündérektől” hasonló körülmények között.

Egy ilyen fennmaradt tündérserleg a londoni Viktória és Albert Múzeumban található, Edenhalli kincslelet néven. A szokatlan tervezésű zománcozott és aranyozott üvegkancsó Szíriában készült a XIII. században, és öröklés folytán került a cumbriai Edenhallba való Musgrave család birtokába. A legenda szerint a serleget tündérek ejtették el, amikor a közeli St. Cuthbert-kút körüli mulatozás közben meglepték őket. A megzavart tündérek elszaladtak, de tudtul adták, ha a serleg leesik vagy eltörik, a család magva is megszakad. Így tehát különösen vigyáztak rá, s valahányszor valaki inni akart belőle, egy asztalterítőt tartottak alá, készen a baleset elhárítására.