Miért is olyan hátborzongatóak este a temetők? Egész biztosan mindenki tudja a választ, én azonban most megpróbálok rövid, de átfogó magyarázatot adni rá.

Nos, sok helyütt lehet olvasni, hogy az éjszakától, sötéttől való – főképp gyermekkori, de néha a felnőttkorba is átnyúló – félelem biológiai eredetű, nagyon ősi félelem, mely évezredek folyamán alakult ki, amikor még őseink ki voltak szolgáltatva az éjszakai támadásoknak és saját tájékozódó képességük elvesztésének, illetve úgy összességében az ismeretlennek. Ilyenkor nehezebb kivenni a tárgyak körvonalait, az emberek arcait – nem tudjuk barátot látunk-e vagy ellenséget. Nem csoda hát, hogy sokan a saját fantáziájukkal egészítik ki a „homályba vesző” részleteket. Végül is ki gondolná elsőre egy éjszakai erdőben bóklászó emberről, hogy szimplán csak egy álmatlanságban szenvedő fickó, aki szeret erdőkben sétálni? Mennyivel hihetőbb akkor és ott, a baltás gyilkosos vagy gonosz lidérces megoldás – hát, de nem? :) A kérdéskör másik oldala a temetők. Itt ugyan szerintem nem beszélhetünk kimondott félelemről, inkább a hozzájuk köthető képzetek (halottak, halál, szellemvilág) adják annak a borongós, szomorú érzés magvát, amely egyesek számára taszító, vagy legalábbis kerülendő, míg másoknak vonzó. Ezek az érzések viszonylag újabb keletű, társadalmi-vallási eredetre vezethetőek vissza a tudósok szerint. E két tényezőt – sötétséget és temetőt – összekapcsolva azonban kétség kívül olyan félelmetes közeget kapunk, ami ízig-vérig elborzasztja az embert, s a legtöbben már-már tabuként gondolnak rá; annak ellenére, hogy a legtöbbeknek mégis van valamiféle „éjszakai temetős” emléke. Nem is csoda, hiszen a XX-XXI. században történt popkulturális változások során gyakorlatilag ez a fajta temetőlátogatás vált a fiatalság nagy „bátorságpróbájává”. Nekem viszont meglehetősen kétes érzésim vannak az ilyesfajta látogatásokkal kapcsolatban – meg is mondom miért.

Egyrészt az utóbbi időben én is rászoktam az éjszakai sétákra, s ilyenkor velem is előfordul, hogy betérek a közeli temetőbe és ott eltöltök valamicske időt, mielőtt hazaindulnék. Így egyedül nagyon kellemesek ezek a séták, ám a temetőben már jóval félelmetesebb a dolog – mondjon bárki bármit ez így van, de aki mást mond, az véleményem szerint csupán bátornak akarja feltüntetni magát. Nincs is benne semmi szégyellni való, hiszen mint ahogy fentebb kifejtettem, ez a fajta félelem – vagy legalábbis a hajlam rá – mind biológiailag, mind kulturálisan bennünk van. Később azonban, mivel nem történik semmi ijesztő, semmi paranormális, ez a félelem csak-csak elmúlik – no persze személytől függően – és onnantól fogva egyfajta (nem tudok rá jobb kifejezést) misztikus nyugalom árasztja el az embert, ami bizony elég okot jelenthet ahhoz, hogy valaki újra és újra felkeressen egy temetőt éjszaka. Másrészt viszont mélységesen elítélem azt, amikor velem egykorú fiatalok – részegek, ill. divat gótok – ellepik a sírkerteket és ott zajongnak, szemetelnek, netalántán rongálnak is; csak azért, hogy később elmondhassák magukról milyen „bátrak, menők” – mellesleg nem is értem, csoportosan barangolva miképp’ lehet mindez félelmetes? A temető nyugalmat áraszt, cserébe csendet követel – akár egy templom –, akik ezt nem tudják teljesíteni, azok ne menjenek ilyen helyekre – se éjjel, se nappal!

Visszatérve viszont, mikor azt mondtam, nincs „semmi paranormális”, akkor – félreértés ne essék – nem azt állítottam, hogy a sírkertekben nem is lehet nyoma paranormális jelenségeknek, csupán én még sohase észleltem semmi ilyesmit – mondom ezt úgy, hogy egyébként hiszek a szellemvilágban. Azaz ez így nem teljesen igaz. Pár napja például, mivel kellemes, tiszta októberi éjszaka volt – és mivel egyre kevésbé lesz ilyen szép idő, ahogy közeledik tél –, fogtam magam és kimentem sétálni, ismét útba ejtve a temetőt, azzal a határozott céllal, hogy most készítek néhány képet is. Amikor aztán másnap felraktam a gépemre és jobban megnéztem őket, némelyiken furcsa gömbök voltak láthatóak, amiket nem tudtam mire vélni. Egy kis kutatás után azonban ráakadtam bizonyos angyal- vagy szellemgömb nevű jelenségre, amely eléggé jól ráillik az általam is lefényképezett valamire. Hogy pontosan mit is gondoljak erről, még nem tudom – eléggé gyanúsnak tűnik az egész –, mindenesetre azt nem tartom kizártnak, hogy ha tényleg létezik is valamiféle energiakivetülés, akkor az miért ne gömb – vagyis a legtökéletesebb – formában sűrűsödne össze, mint más egyéb természeti megnyilvánulások. Mindegy is, a lényeg az, hogy csupán ennyi furcsaságot tapasztaltam magányos temetősétáim alkalmával, de ezt sem közvetlenül, hanem közvetetten, fényképezőgép által… leszámítva persze az éjszakai állatok zajait, amelyeket a felajzott képzelet könnyen hihet valami természetfelettinek. Én magam azonban nem hiszem, hogy a szellemek a testük mellet maradnának a halál után, miért tennék?

Összességében senkit sem akarok rá- vagy lebeszélni az esti temetősétákra, aki nagyon szeretne, úgyis elmegy. Mindenesetre, ha rászánjátok magatokat, akkor egyedül tegyétek, vagy pedig olyan barátok társaságában, akik a hely méltóságához illően tudnak viselkedni. Egyébként kíváncsi vagyok mások tapasztalataira, véleményére; úgyhogy ha gondoljátok, nyugodtan írjatok és beszélgessünk róla.