AMBROSE BIERCE – NYÁRÉJI TÖRTÉNET

A temetéssel nem lehetett Henry Armstrongra rábizonyítani, hogy meg is halt. Nyakas ember volt világéletében. De mikor már eltemették, hinnie kellett a tapasztalatnak. A szokatlan testhelyzet, ahogy ott feküdt hanyatt, hasára kulcsolt kézzel (szalaggal is összekötötték neki, és hiába tépte el most, a lényegen mit sem változtatott), a korlátozottság határozott érzete, a koromsötétség, a süket csönd – ekkora bizonyítékhalmazt nemigen kezdhetett ki holmi légből kapott ellenérvekkel. Meg kellett nyugodnia.
   De nem a halálban. Azt nem. Csak annyit fogadott el, hogy nagybeteg. És a súlyos nyavalyával járó levertség akadályozza, hogy furcsa sorsát tüzetesebben megvizsgálja. Nem volt bölcselő, soha nem is állította. Egyszerű ember volt, és jelenleg, sajnos, betegesen fásult. A legegykedvűbb éppen az a szerve volt, amelyikkel félni szokott. E pillanatban oly közömbösen nézett a jövő elébe, hogy el is aludt. Mint aki megboldogult.
   Csakhogy odafenn még furcsább dolgok történtek. A sötét nyáréjen távoli villámfények derengtek át, és a nyugati láthatáron csüngő felhőket gyújtogatva vihart jeleztek. A hangtalan lobbanások egy-egy pillanatra kísértetiesen bevilágították a temető fejfáit, sírköveit – mintha még táncra is perdítették volna. Ilyen éjszakán minden jótét lélek messzi elkerüli a temetőt, s így az a három ember, aki Henry Armstrong sírját forgatta fel, zavartalanul munkálkodhatott.
   Ketten a közeli seborvosló iskola diákjai voltak, a harmadik egy óriási néger, Jess nevezetű. Jess hosszú évek óta mindenesi teendőket végzett a temető körül, s azzal büszkélkedett, hogy régi cimborája az itt lakó kísérteteknek. Nyáréji munkálkodása azonban arra vallott, hogy baráti köre valójában jóval kevesebb lelket számlál, mint amennyi a temetőlajstromban szerepel.
   A kőkerítésen kívül, de még a temetőtelekhez tartozó földön, jó távol az országúttól, ló és kocsi várakozott.
   Az ásás nem volt nehéz. A néhány órával előbb behantolt sírban könnyen járt az ásó. Bajosabbnak látszott a bádogládát kiemelni a koporsóból, de nem a borravaló reményében munkálkodó Jessnek. A koporsófedél leemelése után gondoson lecsavarozta a bádogtetőt, s félreállította, miáltal a halott fehér inge és fekete nadrágja még koromsötétségben is jól láthatóvá vált. De mintha a levegő gyúlt volna ki ebben a pillanatban, ropogó villám rázta meg a környéket, és Henry Armstrong fásultan felült. A seborvosló diákok rémülten kiáltozva menekültek, amerre láttak. A világ minden pénzével nem lehetett volna őket a tett helyére visszacsalogatni. Jesst azonban keményebb fából faragták.
   A két diák reggel a seborvosló iskolában találkozott. Holtsápadtak voltak még most is a rémülettől, s a vérük vadul zakatolt.
   – Te láttad?
   – De mennyire! Most mi lesz?
   Ahogy megkerülték a nagy épületet, hátul, a boncház ajtajához közel, ott látták a kocsit. A ló póznához kikötve abrakolt. A két diák szinte félálomban lépte át a boncház küszöbét. Benn, egy félhomályos sarokban, a pad végében ott ült a Jess néger. Amint fölállt, a szája fülétől füléig húzódott.
   – A pénzemért jöttem – vigyorgott rájuk.
   A hosszú asztalon Henry Armstrong teteme feküdt kinyújtózva, a fején véres-agyagos ásónyom.

– Bartos Tibor fordítása –

Eredeti cím: One Summer Night