Csököly egy 1300 fős Somogy megyei kisközség, melyet lakosainak egyedi népviselete, az ún. fehérgyász tett országosan is ismertté. A fehér gyászviselet szokása egyes feltételezések szerint egészen a népvándorlások koráig – honfoglaló eleinking – visszanyúlik, az azonban biztosnak látszik, hogy a középkor folyamán még általánosan elterjedt volt, legfőképp hazánkban, de Európa más területein is – a fehér szín ugyanis a tisztaságot és a becsületet jelképezte a keresztény világban, ám egyúttal néhány népnél a halál színe is volt, később aztán ezt a jelentéstartalmat vette át szinte mindenhol a fekete. Így tehát nem is csoda, ha a fehér gyászviselet mára már – sajnálatos módon – kihalt, s egyedül néhány elzárt vidéken maradt fenn – pl.: Ormánság és Csököly –, ám ezeken a területeken is csupán néhány hagyományszerető idős ember ápolja ezt a szokást.

A csökölyiek gyászöltözéke fehér lenvászonból – a finom gyolcstól a durva vászonig – készült, lehetőleg minél egyszerűbb kivitelben. A nők ruha együttese szűkebb ingből; bő, bokáig érő felsőszoknyából; valamint nagy, vállra bomló fejkendőből állt. Mindezeket csinos fodrokkal és kézzel vert csipkeszegélyekkel díszítették. A férfiak pedig bőszárú nadrágot és bő ujjú, T szabású inget viseltek, melynek egyedüli díszítőelemei a betétcsíkok voltak. A csökölyi gyászruhák vásznát sajátos módon néha sáfránnyal is sárgították, ez azonban egyedül az idős emberek kiváltsága volt. Itt érdemes megjegyezni, hogy a fehérgyász nemcsak az élőké volt, hanem gyakran a halottaikat is ezekben darabokban temették el.

Napjainkban eme ritka, magyar gyászszokást a végleges eltűnés veszélye fenyegeti. Reménykeltő azonban, hogy egyre többen felismerik ennek a páratlan hagyománynak az egyediségét, az viszont annál aggasztóbb, hogy egyre kevesebben vannak az olyan emberek, akik életben tartják, s próbálják megőrizni a jövő nemzedékének.

Nem megyek, nem megyek idegen országba,
Inkább meggyászolom háromféle gyászba,
Pénteken fehérbe, szombaton veresbe,
Vasárnap délután tiszta feketébe.
(Somogyi fehérgyászos siratóének)

Sokat gondolkodtam, milyen írással is kezdhetnék, melyik temető lenne rá igazán méltó? Melyik, ha nem a Fiumei úti Nemzeti Sírkert – avagy a Kerepesi temető –, amely nem csupán Magyarország, de talán egész Európa egyik leghíresebb temetője, s egyúttal országunk egyik legáhítatosabb helye, ahol midig különleges hangulat fogadja az arra járót. A magyar nép legnevesebb személyeinek mementói közt sétálva elképzelhetetlen, hogy valaki ne találna magának egy-egy ismerős nevet – legyen az politikus, író, művész, tudós, katona vagy sportember – és akire ne úgy tekintene, mint saját példaképre – és ez így van jól. Hiába, a temető a magyarság kulturális közkincse, melyet becsülnünk kell, s jó dolog megismerni, hiszen a kert története – és nem kevésbé a földjében nyugvó emberek személyes története – egész nemzetünk történelmére reflektál, ami nem csekélység. Ezért aztán úgy gondoltam érdemes egy kicsit jobban is megismerni ezt a történetet, amely mintegy két évszázaddal ezelőtt kezdődött el:

Pest városa a XIX. század első felében három temetővel rendelkezett: a terézvárosi, a ferencvárosi és a józsefvárosi temetőkkel. A század közepére ezek a kertek azonban gyakorlatilag megteltek, s a továbbra is folytatódó temetkezéseknek köszönhetően túlzsúfolttá váltak. A város vezetése ezért 1847-ben rendeletet adott ki, mely megtiltotta a terézvárosi temető bezárását és még ugyanebben az évben határozatot hoztak egy új pesti köztemető létrehozásáról, melynek helyét az akkori városhatáron, a Kerepes felé vezető országút mellett jelölték ki. Akkoriban két másik temető is volt ezen a területen: egy katonai és egy felhagyott magántemető – ez utóbbit feltehetően egy bizonyos Steiner Flórián nevű pesti polgár működtetett a század elején. 1847 nyarától már az ide való temetkezések is megkezdődtek – főleg a város görög keleti vallású lakói részéről –, ám a hivatalos megnyitóra csak két évvel később 1849. április 1-én került sor. Ezekben a napokban a várost súlyos kolerajárvány sújtotta, furcsa módon az első hivatalos temetésre mégis csak április 12-én került sor. Ennek az oka leginkább a városközponttól való távolság, illetve az ebből adódó népszerűtlenség volt. Így tehát a lakosság döntő többsége még mindig a pesti Józsefvárosi vagy a budai Vízivárosi sírkertbe helyezte el halottait. Az 1850-es évek elején azonban a temetőt fallal vették körül, s a falak mentén tekintélyes hosszúságú kriptasort építettek, mely mindmáig a temető legrégebbi része. Itt helyezték egyébként örök nyugalomra 1855-ben nagyszerű költőnket, Vörösmarty Mihályt, akinek sírja a mai napig itt látható. A falsírboltok egy szakaszát egyébként 1904-1908 között átépítették és egy csodálatos árkádsort húztak fel.

A temető kezdeti ideje azonban nem volt botrányoktól mentes. A temető vezetését ugyanis bérbe adták egy Hochhalt György nevű vállalkozónak, akitől pár éven belül visszavették a bérleti jogot, miután elmulasztotta a kert karbantartásának kötelességét. A város ezek után maga látta el a kert kezelésének feladatát, s 1860. június 23-án a városi tanács hivatalosan is köztemetővé nyilvánította. A többi pesti keresztény temetőt végleg bezáratták. A másik súlyos incidens 1857-ben volt: miután a temetőkápolna felépült, az épületbe illegális módon karmelita szerzetesek költöztek, akik végül magyarellenes uszításaik miatt kénytelenek voltak elhagyni a temetőt.

Később, az 1860-as években a felszámolt temetők nevezetes halottait átköltöztették a Kerepesi úti temetőbe, majd több kiválóságot is itt helyeztek örök nyugalomra. Ekkortájt – pontosabban 1871-ben Feszl Frigyes javaslatának jóvoltából – merült fel a gondolat, egy nagy nemzeti sírkert (panteon) kialakításának lehetőségére, melynek megvalósulását nagyban elősegítette, hogy a kiegyezést követően a temető egyre népszerűbbé vált, s többek közt olyan jelentős személyiségeket temettek ide, mint gróf Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Arany János vagy Táncsics Mihály. Végül 1885-ben a fővárosi közgyűlés 880. számú határozata a Kerepesi úti temetőt dísztemetővé nyilvánította, és elrendelte, hogy ott ingyenes temetés és díszsírhely illesse meg a rossz anyagi körülmények között esetleg magányosan elhunyt tudósokat és művészeket. Innentől számítjuk a temető felvirágzásának kezdetét, mely csúcspontját minden kétséget kizáróan Kossuth Lajos grandiózus temetésekor (1894) érte el és melyet évekkel később egy monumentális mauzóleummal koronáztak meg.

A Kerepesi temető népszerűsége a XX. századtól gyakorlatilag töretlen. Olyan impozáns emlékművek készültek el, mint a már említet árkádsor, a szoborpark, több mauzóleum, illetve 1907-ben az új temetőkápolna, ami egyúttal tiltakozás is volt Bárczy István azon javaslatára, hogy a temetőt számolják fel és területét építsék be.

Az I. világháborút követően a háborús halottak nagy száma miatt Budapest szinte összes köztemetője megtelt és a politikai hangulat, no meg a gazdasági helyzet sem volt megfelelő ahhoz, hogy nagyszabású temetéseket rendezzenek. Mindezt csak tetézte a tanácsköztársaság, mely államosította a temetők kezelését, s megszüntette a temetkezési vállalkozások iparengedélyét – ez egyébként egészen 1990-ig érvényben maradt. A két világháború közti időszakot egyfajta „csendes virágzásként” jellemezhetjük: kimagasló funerális emlékművekkel nem gazdagodott ugyan a kert, de a már meglévő értékeket példamutatóan karbantartották. Sokan ekkoriban úgy emlegették, mint Európa legszebb temetőjét, hol a természet és az épített környezet egyedülálló harmóniában keveredik.

A temető a II. világháborúban azonban súlyos károkat szenvedett, ugyanis 1945 januárjában gyakorlatilag csatatérré változott. Rengeteg sírbolt és mauzóleum súlyos károkat szenvedett, több százat raboltak ki, de volt olyan is, amelyet földig romboltak – a háborús pusztítások nyomait a figyelmes szemlélődő a mai napig megtalálhatja. A háború utáni kaotikus helyzetben a kertet ellepték a bűnözők és csupán 1946-ban sikerült a fennálló helyzetet megszüntetni. Ez azonban még nem jelentette a temető újravirágzásának kezdetét, 1949-ben ugyanis – a tanácsköztársaság idejéhez hasonlóan – az ország összes temetkezési vállalatát államosították és valamennyi budapesti temető az újonnan alakult Fővárosi Temetkezési Vállalat kezébe került. Egy évre rá pedig a város vezetése higiéniai és városrendezési okokra hivatkozva elrendelte Budapest nyolcvanhét temetője közül hetvenötnek a felszámolását, így 1952. szeptemberében a Kerepesi temető megszüntetését is. A Fővárosi Temetkezési Vállalat viszont – szerencsénkre – hamar elállt ettől a tervtől és csupán a kert néhány parcelláját ürítették ki. Mindezek ellenére a temetőt lezárták.

A temető életében pozitív változás csak 1956. május 17-én történt – nem is akármilyen. Ekkor ugyanis a Fővárosi Tanács a Kerepesi temetőt – nagy meglepetésre – Nemzeti Pantheonná nyilvánította, egyúttal a köztemetkezést megtiltották: egyedül a politikai, társadalmi, művészeti és tudományos élet kiválóságait lehetett ide temetni. Hamarosan a kertet védetté nyilvánították. Ettől az időszaktól kezdődően a temető látványos fejlődéseken ment keresztül, és nemsokára kialakult a kert mai arculata is. A funerális emlékműveket restaurálták, a háborúban megsemmisült sírköveket pótolták, utakat burkoltak, új ravatalozót építettek és sok helyen parkosítottak. Ekkor épült fel a sírkert egyik leghíresebb és legmonumentálisabb része, a Munkásmozgalmi Panteon is.

 1989-ben lezajlott a rendszerváltás, ez viszont semmivel sem hátráltatta a temető fejlődését, sőt… Restaurálások és újratemetések, illetve exhumálások sorozata kezdődött meg. 1990-ben pedig a kert területén megnyitották a Kegyeleti Múzeumot, mely egyedülálló az országban. A temető fejlesztése folyamatosan zajlik.

Írásomat itt be is fejezném, azonban befejezésként hozzá szeretném tenni, hogy a Kerepesi temető nem egy olyan téma, amit egyetlen cikkel le is lehetne tudni… nem. Szándékomban áll újra és újra visszatérni hozzá és egy-egy részét kiemelten is ismertetni. Ezen írás csakis a kert történetéről szól.

Sziasztok! Köszöntök minden kedves érdeklődőt.

Mielőtt belevágnék a dolog érdemi részébe szeretnék bemutatkozásként – nem mellesleg bevezetőként is – írni néhány sort.

Először is miért a temetők? A becsületes válasz az, hogy nem tudom… de világéletemben lenyűgöztek. Mihelyt az ember átlépi egy sírkert kapuját s elindul a fák, no meg a sírkövek és a fejfák felé, beléhasít egy érzés, egy hangulat, ami kizárólag a temetők sajátossága. Egyesek számára ezt az érzést az emberi halandóság és az elmúlás érzete vagy éppen az ősök tisztelete jeleni, mások számára a szeretteink örök becsülése, megint másoknak egy megmagyarázhatatlan zsigeri borzongás a haláltól. Azt mindenesetre talán biztosan kijelenthetem, hogy ilyen vagy olyan módon mindnyájunkat lenyűgöznek; nincs kivétel.

A temetők, a sírok mesélnek. Egy-egy emberről – kikre talán ma már nem emlékszik senki, még a saját leszármazottja sem –, korokról, közösségekről, a múltról… Én magam mindig úgy éreztem, hogy amikor egy temetőben sétálok, mintha magában a történelemben sétálnék: kiváló hely a gondolkodásra, az emlékezésre és a megnyugvásra. Ha szabad így fogalmaznom, a temetők „szellemiségének” a szerelmese lettem. De talán nem vagyok egyedül.

Mióta elolvastam Borisz Akunyin – Temetői történetek című művét, már a nevét is tudom ennek a vonzalomnak: TAFOFILIA. Ez a szó nem takar semmiféle pejoratív kifejezést, sőt kimondottan pozitív jelentéssel bír. Gondoljunk csak bele, ha valaki régi sírfeliratokat kutat, életben tartja a régmúlt korok embereinek az emlékét, ősi közösségek temetkezési szokásait és ezeket megőrzi az utókornak, az véleményem szerint igen értékes munkát végez.

Valami hasonló, munkára szántam el magam – természetesen a teljesség igénye nélkül, amennyit a szabadidőm enged. Itt jegyezném meg, hogy szívesen fogadok tanácsokat, ajánlásokat és akár recenziókat is.

Tartsatok velem a temetők lenyűgöző és borzongató világába!